Minden ember és minden közösség és minden szervezet másképp keresi az erőforrásokat és másképp gazdálkodik azzal, amivel épp rendelkezik.
A „préri lovasai” a végtelen külső forrásokban, a „mágusok” belső forrásaik kifogyhatatlanságában hisznek. A „jobbágy” épp csak abban bízik, hogy megéli a holnapot, míg a „mérnök” precízen kiszámolja és megtervezi az egészet. A „dandy” elmulatja az örökséget, a „remete” azt hiszi, kivonhatja magát az erőforrások közös rendszeréből. A „próféta” a holnap forrásaira pályázik, a „rabló” pedig következetesen másokéra.
Az erőforrások keresésének és használatának megannyi toposza, a sor hosszan folytatható és egyszer majd folytatom is.
Sok-sok érdekes, unalmas, progresszív vagy regresszív karakter (stratégia) de egészen biztos, hogy egy személy, egy közösség vagy egy szervezet fejlődését pontosan nyomon lehet követni erőforráskeresési-gazdálkodási karakterének (stratégiájának) változása alapján.
Tudjuk például, hogy ötven körül (tudatosabbaknál korábban) felértékelődik az idő, mint erőforrás, mert nagyjából ekkor foszlik szerte a „végtelen játéktér” illúziója, ahogyan azt is tudjuk, hogy válságállóbb az a vállalat, amelyik a recessziós hatások minimalizálása és a kilábalás stratégiájának felépítése során elsősorban saját belső erőforrásaiból (vállalati identitás és kultúra, működő belső kapcsolatok, kompetencia- és attitűdtérkép, a vállalati kultúrához kapcsolódóan létrehozott, élő motivációs rendszer, stb.-stb.) merít, mint amelyik a megoldást főképp kívül keresi.
Hogyan jut el – milyen buktatókon, kötelező vagy elkerülhető krízisek megtapasztalásán át – az egyes ember, a közösség és a szervezet az erőforrás-érettségig? Vajon tudja-e, megéli-e (tudatosság, önismereti-önfejlesztő folyamatok, illetve stratégiai munka és szervezetfejlesztés eredményként) az erőforrások megszerzésének, megőrzésének és gyarapításának ősi axiómáját, az adok-kapok alapszabályát? Beépül-e egyéni vagy szervezeti tudatába annak felismerése, hogy az erőforrások felhasználása leginkább a lélegzetvételhez, azaz legalapvetőbb fizikai erőforrásunk, a levegő be és kilélegzéséhez hasonlítható? (Ha kifújod a levegőt és utána nem lélegzel vagy ha benntartod, előbb-utóbb ugyanoda vezet.) Tudjuk-e, hogy különféle fizikai és szellemi, külső és belső erőforrásainkon keresztül kapcsolódunk egymáshoz és a nagy egészhez, vagyis, hogy az erőforrások alkotják, pozitív és pejoratív értelemben is, a mátrixot?
A stratégiai kommunikáció és minden szervezeti stratégiaalkotás (ezek az Indigo főcsapásai) az erő forrásainak keresésére, megtalálására, megszerzésére, megőrzésére és gyarapítására irányulnak. Legyen szó új piac meghódításáról, kríziskezelésről, ügyfélkapcsolatokról, jó hírnévről, márkaépítésről, belső kommunikációról vagy vállalati kultúra felépítéséről, a játék célja ebből a lényegi szempontból mindig ugyanaz.
Személyes szakmai tapasztalatom és meggyőződésem, hogy az erő forrásaiért folytatott küzdelemben (amely adott és szerencsés esetben könnyed, szép és komoly játék is lehet) a vízióé az egyik főszerep. A vízió az erő forrásaihoz vezető mandala: a belső kép, amelyben intenzíven jelen van a teljes kapcsolódási hálózat, az adok-kapok ritmikája, az egymáshoz és a nagy egészhez tartozás összes kódja. (Az igazán nagy vezetők víziója gyakran kevéssé tudatos és nem is explicit: egyszerűen hordozzák és kisugározzák, jelenlétükkel átadják a szervezetnek.)
