Beharangozó

Miközben naponta megharcolunk a figyelem megszerzéséért és megtartásáért, miközben óráról-órára változó körülmények között építjük ügyfeleink jó hírét, miközben csatabárdokat ásunk el és rejtett értékeket ásunk elő, miközben a világban megállíthatatlanul hömpölygő szöveg- és képáradat sokmilliónyi forrása közül az egyik mi vagyunk, s miközben estére hírek, elemzések, stratégiák, töredékekből megalkotott és porszemekké morzsolt egészek kavalkádja borítja az agyunkat, néha úgy érezzük, felesleges luxus minderre ráadásként a saját tartalom.

Ezért pár hétig én sem jöttem elő újabb blogbejegyzéssel.

Most viszont következzék egy beharangozó.

Úgy kezdődött, hogy a nyolcvanas években nézegettem a „Szép versek” sorozat borítóján a költők arcképeit. Költeményeket is olvastam, de azok az arcok a borítón, a különféle ismeretlen nők és férfiak vonásai, azok a távoli kortárs költő-fejek megigéztek. Néztem, hogy némelyik mennyire lehetne akármi más, mit tudom én, lehetne buszsofőr, boltos, párttitkár vagy földrajztanár, csak pont nem költő. Nem rendelkeztem határozott elképzeléssel egy költő arcáról, mégis úgy éreztem, egy költőnek legyen másmilyen arca, másmilyen feje, semmiképp se legyen olyan mint egy buszsofőr, egy boltos, egy párttitkár vagy egy földrajztanár. És a legtöbb költő arcát inkább ilyennek és nem másmilyennek láttam, és éppen az arcoknak ez a mindennapisága igézett meg: néztem egy ilyen költőfejet és hozzáolvastam a költeményt vagy verset, hogy vajon másmilyen-e, és sokszor a versek és a költemények sem voltak számomra másmilyenek. Persze akadtak kivételek. Például egy szép, göndörfürtös, kissé dülledt szemű, huncut férfiarc.

Kántor Péter arca, tagadhatatlanul másmilyen, számomra igazán költőszerű másmilyenséggel, habár érdekes módon az az arc nem árult el semmiféle szenvedést, ezért kilógott a szenvedő művész toposzából is, valahogy onnan is és mindenhonnan máshonnan is kilógott, számomra persze, aki mindezt sem akkor, sem azóta meg nem vitattam senkivel. A költők arcának másmilyenségét és mindennapiságát, az arcok és szövegek között talált vagy beleerőltetett összefüggéseket sem vitattam meg senkivel.  Kántor Péterrel sem beszéltem meg az arcát, nem mondtam meg neki, hogy szerintem költőarca van, de semmiképp sem szenvedő arca, hanem egy fanyar és finom provokatőr huncut arcát láttam és látom ma is, ha ránézek, azután is, hogy családilag összekapcsolódtunk és összebarátkoztunk. Legalábbis én összebarátkoztam vele, hogy aztán ő mit érez és gondol, az az ő dolga. Azt azért fontosnak tartom, nekem fontos, hogy Kántor Péter arca sem a Szép versek-sorozatban, sem amikor első alkalommal személyesen találkoztunk egy lipótvárosi lakás ajtajában, szóval, hogy sem képen, sem élőben nem emlékeztetett buszsofőrre, boltosra, párttitkárra vagy földrajztanárra, hanem nagyon is másmilyen volt.

kántorpéter4

Na, tehát engem a Kántor Péter nevezetű költő szövegei szépen elkísértek idáig. Nem mondom, hogy azért, mert az arcával elégedett voltam, hanem azért, mert szerettem a szövegeit, a pátosztalan, pimasz, véletlenszerűen alakuló mélységét-magasságát, ezért aztán az ő példája is alátámasztja számomra arc és szöveg teljes mértékben önkényesen felállított összefüggéseit, amelyeket sohasem vitattam meg senkivel, s ezután sem tervezem.

Közben évtizedek teltek el, felnőttem, gyerekeim születtek, minden megváltozott, kivéve talán, hogy továbbra is imádok motorozni és továbbra is fontosak nekem Kántor Péter szövegei. Lehet, hogy egyre fontosabbak.

És közben 1990-ben, 2000-ben és 2010-ben Kántor Péter megírta a „Megtanulni élni” című trilógiát. (1. rész, 2. rész, 3. rész.)

Eddig csak bevezettem a beharangozót, most kezdődik az igazi beharangozó.

Merthogy elhatároztuk, hogy videóblog-sorozatot készítünk erre a „Megtanulni élni” trilógiára. A dolog azon áll, hogy vannak olyan emberek, akiknek nagyon érdekel a véleménye, gondolatai arról, amiről ez a három költemény beszél. Arról, hogy vajon megtanulunk-e élni, meg lehet-e tanulni élni, milyen az olyan ember, aki tud élni, hol is tartunk ezzel az élni tanulással, mit is tanultunk eddig és vajon miféle tanulások állnak előttünk, hogyan tanulunk élni, egyedül, együtt, játszva, kínkeservesen stb. És úgy működik az egész, hogy aki hajlandó erről beszélgetni velünk kamera előtt, az megkapja előre a költeményeket, aztán leülünk valahol és beszélgetünk.

Az első beszélgetőtársat már fel is kértem, el is fogadta, meg is kapta, el is olvasta a költeményeket: Horváth Viktor regényíró, aki a Török tükör című regénnyel vált ismertté, s a Möbion című hatalom-pszichológiai és gonoszelméleti regényét olvastam legutóbb. Meg a barátom, de mondjuk ennek a beszélgetés szempontjából különösebb jelentősége nincs.

És a utána jönnek még más írók is, lesz filozófus, szobrász, zenész és nemzetközi összekötő, beszélgetünk majd a „Megtanulni élni” trilógia inspirációja szerint üzletemberrel, buszsofőrrel, boltossal, földrajztanárral és pártitkárral is.

Lehet, hogy párttitkárral mégsem beszélgetünk a „Megtanulni élni” című videóblog-sorozatban.

Merena Rudolf

Vélemény, hozzászólás?